32.Fejezet: Árnyékban A Fény

-Mira!-Termett előttem Embry.-Ne merd bántani...

-Fogd be korcs...-Húzódott gúnyos mosolyra a szörnyeteg szája, majd egy számomra láthatatlan mozdulattal megragadta Embry karját és hatalmas csattanással a falnak csapta.

Ekkor indult meg Edward és ugyanebben a pillanatban termett Mira mellett Justin is, akinek arany színű szemei helyett most vérvörös szemek meredtek rám...

-Justin...-Leheltem.-Ez nem te vagy.-Ráztam a fejem.

-Ami volt elmúlt, Kelly...Most a jelen számít és a jövő, amit Mira-val fogunk tölteni...Cullen-ék nélkül, a korcsok nélkül és...Nélküled.-Mosolygott fagyosan.

Mindenki ott állt a nappaliban...És mindenki szeme ránk tapadt...

Justint ekkor oldalról elsodorta egy szürke árny, én meg kihasználva Mira figyelmetlenségét hátra ugrottam, be a kanapé mögé, hogy a vámpír barátaim lefogják, s majd...Megöljék Mira-t...

Gyors, láthatatlan mozdulatok sokaságával minden csata kikerült a hátsó kertbe...Kirohantam én is...Meglepő, de nem is Mira miatt, hanem Embry és Cullen-ék miatt aggódtam.Az sem érdekelt volna, hogy megölnek vagy sem, csak a barátaimnak és a szerelmemnek ne essen semmi baja!

A következő pillanatban Mira már nem volt sehol, Justin viszont még mindig az én farkasommal küzdött és úgy látszott...A vérszívó szörny maradt felül...

Justin egy könnyed mozdulattal fogta a hatalmas szürke farkast és az erdő széli vastag törzsű fenyőhöz vágta, ami hangos reccsenéssel adta meg magát...

-Embry!!!-Üvöltöttem, majd elindultam úgy ahogy a lábam bírta...Három fát tört ki...Mire oda értem Carlaisle már az eszméletlen fiú mellett feküdt, akit egy takaró takart...

-Embry...-Térdeltem le mellé, majd megfogtam a kezét...-Carlaisle, mi van vele?!

-Nyugodj meg...-Húzott hátrébb Jasper.

-Csak elájult...-Felelte az orvos.

-Nem csodálom...-Mondta Emett, majd az apja bólintására felkapta Embryt erős karjaiba és egy szempillantás alatt a házhoz ért vele...

...

Eltelt fél óra és sehol semmi...Mira és Justin felszívódott, a srácok és a falka még a szagukat sem érzik...Embry pedig még mindig Carlaisle vizsgálójában van...

-Nyugi, Kelly...-Ölelt meg Alice.-Embry erős srác.Túl fogja élni...Holnap már itt fog szaladgálni körülötted.-Mosolygott rám kedvesen.

Már épp megszólaltam volna, mikor Carlaisle megjelent...Azonnal felpattantam...

-Jól van...Csak eltört a karja.-Szólalt meg a doki nyugtalanságom láttán.-Az meg már...Holnap estére rendbe is jön.

-Ahh...-Fújtam ki a levegőt.

-Rólad kérdezett...Hogy jól vagy-e.-Mosolygott rám.-Ébren van...

-Bemegyek hozzá.-Mondtam, majd be is mentem...

-Hé...-Nyitottam be, majd beléptem és az ajtót is becsuktam...-Hogy vagy?-Léptem az ágyához.

-Megmaradok.-Felelte egyhangúan.-És Te?!Nincs semmi bajod?-Pillantott rám.

-Nem, nincs...-Ráztam meg fejem, majd megfogtam a kezét.-Megmentettél.-Mosolyogtam rá.-Köszönöm.

-Nincs mit megköszönnöd, Kelly!...Bármit megtennék érted.-Hajtotta le a fejét.

-Hihetetlen, hogy úgy kell rájönnöm...Mennyire is szeretlek, hogy majdnem az...Életedbe került...-Sóhajtottam, majd keserű mosoly jelent meg az arcomon.

-Szóval...Szeretsz?...-Kérdezte félénken.

-Jobban mint bármi, bárki mást...-Öleltem meg.-Nem tudom mit tettem volna ha...Elveszítenélek...-Súgtam a fülébe.

-Sajnálom amiket mondtam, amiket tettem...Nem kellett volna így felhúznom magam, hiszen jogosan voltál rám dühös...Soha nem gondoltam volna, hogy ennyire...Összeveszünk egy ilyen dolog miatt.-Mosolygott rám.

-De...Azért valljuk meg...Vicces volt, amikor Jared nyakon öntötte Mira-t...-Vigyorogtam huncutul, mire Embry felnevetett és ismét megölelt...

Erre az ölelésre, erre a nevetésre vártam egy hónapig...Hogy tudtam én élni nélküle?!

-Szeretlek Embry Call!-Suttogtam.

-Én is szeretlek, Kelly...-Felelte, majd megcsókolt...