Aztán az erdőből még elő lépett pár hatalmas farkas.
Legelől egy fekete, utána egy rozsdabarna, aztán egy ezüst szürke, egy sima barna, egy hófehér-valószínűleg nőstény, mert kisebb-, aztán egy homok színű és végül egy csoki barna.
Én meg még jobban a sziklához lapultam...Ha lehet ilyet...Inna meg csak morgott és ugatott.
Embry...Vagyis a szürke-fekete farkas oda ment a többiekhez és csak álltak ott...Aztán a fekete farkas bólintott.Bólintott?!?!
Minden szem rám és Inna-ra szegeződött...Aztán a szürke-fekete elindult felém...
-Ne ölj meg...-Suttogtam elcsukló hangon.Erre a farkas megállt...Előttem, kb egy és fél-két méterre és csak nézett rám...Erőt vettem magamon és a szemébe néztem.Már biztos voltam benne: Embry az...Ő áll itt előttem.A szemében pedig fájdalmat véltem felfedezni és félelmet...
Lassan, nagyon lassan felálltam...
Lehunytam a szememet és kigördült az első könnycseppem...
A szikla mentén kioldalaztam a farkas elől és rohanni kezdtem vissza, a házunk felé.
A farkas felvonított, de nem jött utánam...
***
-Héé...Mi ez a nagy siettség?-Csiripelte az a...Boszorka.Alias Melanie, a konyhában ülve.
-Gyere Inna!-Hívtam magam után a kutyámat, majd felrohantam az emeletre.
Bementünk a szobámba, én meg becsaptam magam mögött az ajtót és kulcsra zártam.
Háttal álltam a szobának, de amikor Inna felmorrant egyből megpördültem.Valaki ült az ágyam szélén.Fejét lehajtotta, vállait leengedte.Mivel már kint sötétedett, idebent félhomály volt, de én mégis tudtam ki is a látogatóm...
-Embry...-Suttogtam.
-Kelly...-Állt fel a fiú majd rám nézett.-Sajnálom...Úgy sajnálom!-Suttogta.-De ezt a dolgot...Nem mondhattam el senkinek sem...Ez az életem...Egy titok...-Sóhajtott.
Óvatosan oda mentem hozzá és leültem mellé.
-Kérlek...Ne haragudj!Ne gyűlölj...-Könyörgött.-Nekem...Te agy az életem...Nem tudok...Nem akarok nélküled élni...-Hangja, ami mindig magabiztos volt, most nem volt több suttogásnál...
-Embry...Kérlek válaszolj egy kérdésemre.-Fogtam meg a kezét, ami most remegett a visszafojtott érzelmektől.A szemébe néztem amiben határtalan félelem és izgalom volt...
-Akár ezerre is...-Bólintott.
-Mi vagy Te?-Kérdeztem.-Őszinte választ várok!-Fűztem hozzá habozását látva.
-Alakváltó.-Mondta egyszerűen.-V-vérfarkas...
-Ha nem láttam volna a saját szememmel...Most hülyének néznélek.-Hajtottam le a fejemet.-De mivel láttam...-Nagyot nyeltem, majd ismét Embry-re néztem.-A többiek is...Alakváltók?-Kérdeztem.
-Igen...Kivéve Emily.-Bólintott.-Ő...Ember.
-Oké.-Álltam fel.-És...Az a nő?!...Ő mi volt?-Kérdeztem, s akaratlanul is az eszembe jutott a porcelán bőr, a vörös szemek és az a gyilkolási vágy a tekintetébe...
-Vámpír.-Mondta.-Nomád vámpír...Emberi véren élő...
-És én miért nem csodálkozok ezen...-Sóhajtottam.-És...Te...Megölted?-Pillantottam rá.Szó nélkül bólintott.-Vannak még itt...Vámpírok?-Kérdeztem.
-Nomád vámpírok nem.-Rázta meg a fejét.-Csak vegetáriánusok...De Ők nem veszélyesek.-Hirtelen bevillant a kép.Cullen-ék...Porcelán bőr, hulla sápadtság, aranyló szemek...Halk járás, gyorsaság...Erő...Jéghideg bőr...
-Cullen-ék...-Suttogtam elfehéredett arccal.
-Igen...-Bólintott.-Sajnálom, hogy így kellett megtudnod.-Állt fel.-Remélem...Nem gyűlölsz meg se minket, se Őket...-Nyelt nagyot.
-Nem.-Ráztam meg a fejemet.-Képtelen vagyok rá...
-Hála az égnek!-Húzódott mosolyra a szája.
-Nem...Hála annak, hogy szeretlek...Titeket.-Mondtam gyorsan.
-Ennek is örülök.-Mondta.
-Én is.-Bólintottam.
-Hé...Öhm...Neked nincs házid?-Kérdezte.Én meg elmosolyodtam, de nem értettem, hogy egy ilyen yönyörű pillanatban hogy tud ilyenekre gondolni?!
-De van...Matekból.-Húztam el a számat.-Gyűlölöm...
-Nekem skerült össze szednem a négyest...Segítsek?-Kérdezte vigyorogva.
-Uh...Hát...Ha lefizetném a tanárt...Nekem is meglenne a négyes.-Vigyorogtam pimaszul.
-Na megállj csak!-Rántott vissza a karomnál fogva Embry, amivel elveszítettem az egyensúlyomat-mondjuk, hogy véletlen ;)- és ráestem, Ő meg hátra dőlt az ágyon...
-És ha most bejönne az apád?-Kérdezte vigyorogva.
-De nem tud...Mert bezártam az ajtót...-Suttogtam az ajtó felé ntve fejemmel.
-Akkor oké...-Vont vállat.
Kezei a fenekemre siklottak...Óvatos volt, várta a reakciómat.Én közelebb hajoltam hozzá...
Ajkamat az övére nyomtam.Ő pedig megkönnyebbülten sóhajtott fel.Megcsókoltam...Nem is tudom milyen érzés járt át.Eszméletlenül jó volt és úgy éreztem a szívem hiányzó darabját találtam meg.És amikor vissza csókolt...Mintha...Nem is tudom...Megfogalmazni nem lehet ezt az érzést...Vagyis én nem tudom...Annyira csodás volt!
-Nem is tudod mennyi ideje vártam erre...Rád...-Suttogta a nyakamba.Szorosan magához ölelt.
-Ahogy én is...-Mosolyodtam el.-Szeretlek...És soha többé nem akarlak...Nem tudlak elhagyni.-Most én öleltem magamhoz...
Az évek alatt felgyülemlett fájdalom okozta könnyek, most átváltoztak örömkönnyekké és kicsordogáltak rejtekükből...Egyenesen az általam olyannyira szeretett fiú pólójára.
-Mi a baj, Kelly?-Tolt el magától, hogy az arcomra tudjon nézni.
-Semmi...Csak...Örülök.-Mosolyodtam el, majd letöröltem a könnyemet.Anyu halála óta nem sírtam semmi miatt sem...És ennek már négy éve...
-Már azt hittem, hogy baj van...-Lélegzett fel.
-Nem dehogy!-Gurultam le róla...Vagyis mellé feküdtem.
-Tényleg...-Ült fel hirtelen.-Még mindig szeretsz gitározni?-Kérdezte, majd a sarokba nézett ahol a lila-fekete gitárom volt.
-Amióta anyu meghalt...Nem játszottam.-Ráztam meg a fejemet.-De azelőtt is csak keveset...Mióta innen elmentünk...Nem az igazi.
-Én is...Azóta nem gitároztam mióta...Szóval...Mióta elmentél.-Dőlt vissza.
-De látom a nyakláncot, amit adtam...Hordod.-Fordultam hasra, felkönyököltem és megfogtam az apró gitárt, Embry nyakában.
-Le sem vettem...Csak amikor őrjáratozni meg ilyenekre megyek...Nem akarom, hogy elszakadjon.
-Tényleg...Mesélnél nekem valamit erről a...Alakváltós dologról?-Kérdeztem kíváncsian.
Ő s oldalra feküdt, felkönyökölt és engem bámult.
-Hát...Legyen.-Vont vállat.-Szóval...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése